Heé Veronika: Alternatív gazdálkodási formák

Miért nem jó a mostani gazdálkodási rendszer, miért kell más?

A kapitalista rendszert a 17-18. századi megjelenésétől kezdve sok bírálat érte, annak a hatalmas gazdasági, tudományos és technikai fejlődés ellenére, mely felvirágzását kísérte. Főleg társadalmi hatásai miatt – széles néptömegeket forgatott ki megszokott életviteléből, megfosztott azoktól a patriarchális kötelékektől, melyekben, ha nyomorúságosan is, de otthon érezte magát. Bár a nagy francia forradalom jelszavai szerint „szabadság, egyenlőség, testvériség”-et ígértek, a valóságban elmélyítették a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, az előállított rendkívüli gazdagság nem javította (sőt gyakran még rontotta is) a többség helyzetét.

Marxék – a kapitalizmus alapvető ellentéteinek feltárása nyomán – már a 19. század közepén előrevetítették a rendszer bukását, amely azonban életképesebbnek bizonyult a vártnál – anélkül azonban, hogy működésének alapvető ellentmondásait kiküszöbölte volna. A működési zavarok enyhítésének azonban voltak sikeres kísérletei.

John M. Keynes (1883-1946) a fogyasztási javak iránti kereslet növelését javasolta egyenletesebb jövedelem-eloszlással, az adóterhek csökkentésével, munkanélküli segélyekkel és nagyvonalú szociális politikával. A magánberuházások ösztönzésére nagy mennyiségű hitel kibocsátását és a kamatláb leszállítását szorgalmazta. Végül az állami beruházások és közmunkák, valamint az az elv, hogy az állami deficit nem hiba, a kapitalista jóléti állam kialakulásához vezettek, amely a gazdasági versenyben végül is háromnegyed évszázad után legyőzte a „létező szocializmust”.

A világon újra többé-kevésbé egyeduralkodóvá vált, globális méreteket öltő kapitalizmust ma a társadalmi elégedetlenségnél ‒ melyet sikerrel tartanak kordában az egyre kifinomultabb politikai, gazdasági és kulturális manipulációs technikák ‒ jobban fenyegetik azok az ellentmondások, melyek anyagi-természeti környezettel állítják konfliktusba.

Egyre nyilvánvalóbbá válik egy alapvető ellentmondás: A kapitalista gazdaság egy véges rendszerben, amilyen a Föld (természeti javaival együtt) végtelen növekedésre orientált.

Földünk is egy űrhajóhoz hasonlítható, melynek gyakorlatilag zárt anyagi rendszerében az élő és az élettelen világ csodálatos rendszere, annak megfelelő működése a mi létfeltételünk (Eugene P. Odum: Ecology, 1997).

1950 óta a világ termelése megötszöröződött (1950 – 4 trillió dollár, 1995 – 20 trillió $). A most felfejlődő országok még most kapcsolnak igen magas növekedési szintre (főleg Kína 1991-95 között 57%). Az áruszállítás 1950 óta meghatszorozódott. Az emberiség csak a legutóbbi hét évben több árut és szolgáltatást állított elő, mint az előző félmillió esztendő alatt. Ha az alacsonyan fejlett államok polgárai is azzal az életszínvonallal rendelkeznének, amelyet ma az iparosodott országokban magától értetődőnek veszünk, akkor még legalább öt Földre lenne szükségünk ahhoz, hogy azok eltartsanak minket.

Bár a növekedés a környezet regenerálódási képességének megőrzése szempontjából nem kívánatos, az egyre további növekedés mesterséges gerjesztése folyik:

  1. Gazdaság élénkítés szolgálatában az államok a legkülönbözőbb eszközökkel élnek: legkülönbözőbb pénzügyi és támogatási rendszerek léteznek, de a legaggasztóbbak mégis a hadászati kiadások, melyek az állami büdzséből hatalmas összegeket emésztenek fel egy életellenes pusztítóarzenál folyamatos fejlesztésére, a hadi gépezet és hadi támaszpontok stb. fenntartására, miközben hasznos emberi célokra (pl. oktatás, egészségügy) egyre szűkösebben jut. Ugyanakkor a fegyverkereskedelem hatalmas profitot eredményez (az USA 40 %, EK 25%-kal részesedik a világ fegyverkereskedelméből).
  2. Kereslet-növelés manipulatív eszközei: marketing, reklám (reklámra 2002-ben világszerte 446 milliárd dollárt költöttek – Tudatos Vásárló, 2004/2-3. sz.).

Ez két olyan terület, amely hatalmas anyagi forrásokat von el az értelmesebb és humánus emberi célok elől.

  1. Élőmunka helyett gép – látszólag ez a technikai fejlettség mutatója, a valóságban részben ez is a kereslet-fokoz(ód)ás eszköze. Az adózási rendszer az élő munka alkalmazását „bünteti” (súlyos adóterhek), a gépét „jutalmazza” (beruházásuk leírható). Ilyen ösztönzés mellett nem csoda, hogy az élet minden területén eluralkodnak a gépek. Olyan helyeken is, ahol az élőmunka alkalmazása mind emberi egészségi (könnyű fizikai munka hasznos lenne a vészesen keveset mozgó állampolgárok körében), mind környezeti szempontból (kevesebb füst-, zaj-, por- szennyezés) célszerűbb lenne (pl. közterület rendben tartása: fűkasza, levélfúvó gép stb.).
  2. Népességnövekedés – szintén súlyos környezetterhelést jelent, ami végső soron összefügg a mai gazdasági rendszer történelmi örökségével, de ebbe a szerteágazó problémába itt nem megyünk bele.

Összefoglalás: A mai termelési rendszer visszásságai

A mai termelési rendszer egyre nagyobb kínálatot hoz létre olyan anyagi „javakból”, amelyekre az igazán emberi, jó élethez, a „jól-lét”-hez nincs szükségünk, ugyanakkor feléli, elszennyezi, szemétté „dolgozza fel” az emberi élethez alapvető és pótolhatatlan természeti értékeket.

Az eredetileg értékes természeti források nagy hányada haszontalan, sőt veszélyes folyékony vagy szilárd hulladékként, lerakók bomlásterméke vagy égéstermékként kerül vissza a természeti környezetbe. A hulladékhasznosítás ugyan fejlődik, de egyelőre még minimális a hatékonysága.

Ennek következtében ezekből egyre nagyobb hiány várható: a lélegezhető levegőből a nagyvárosokban, tiszta ivóvízből stb.

2050-re a folyamatos vízellátással rendelkező lakosság a jelenlegi 92 %-ról 58 %-ra fog csökkenni, rohamosan fogynak az oxigéntermelő erdők, a növény- és állatfajták drasztikus csökkenését jósolják a természettudósok. Ennek ellenére az üvegházhatást fokozó energiafelhasználás tovább emelkedik (arányok: 1900-1940 között megduplázódott, 1940-80: megnégyszereződött, 2020-ig ‒ ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak ‒ újabb négyszereződés várható).

Ha az ember belátja ezeket az összefüggéseket, akkor szinte hihetetlennek látszik, hogy az emberiség a jelenleg rendelkezésre álló hatalmas anyagi és tudományos-technikai potenciállal nem próbálja meg sokkal erélyesebben és hatékonyabban megakadályozni a leromlásnak ezt a folyamatát. Azonban annak, hogy ez mégsem történik meg, szintén gazdasági okai vannak.

A jelenlegi gazdasági rendszer az önérdeken alapszik. A klasszikus felfogás (Adam Smith: A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata, 1776) szerint üzlet akkor köttetik, ha abból mindkét félnek előnye származik.

A pék, a cipész stb. annyiért fogja eladni a cipóját, amennyiért vevőt talál rá. Reális ár mellett, melyet a kereslet és a kínálat szabályoz, az eladó is, a vevő is jól jár. Mindenkit tehát a saját érdeke hajt a gazdasági együttműködésben, de az önérdek által vezérelt egyének tevékenysége összességében a társadalom egészének prosperitását növeli. Tehát elég hagyni a piacot szabadon működni, mert a piacot irányító „láthatatlan kéz” az önző, összehangolatlan piaci tevékenységet a jólét növelése és a viszonylagos társadalmi béke kialakításának szolgálatába állítja. Ez a szabadpiac, a „laissez-faire” elmélete azonban csak a kezdeti időszakokban és csak töredékesen működik ‒ egyenlő eséllyel induló egyenlő partnerek között. Ezért már nagyon korán felmerültek az igazságosság kérdései (pl. a bérmunkások munkaerejének, a gyarmatosított országok természeti kincseinek megfelelő ellenértéke). A kapitalista gazdasági rendszerben a természeti erőforrásokhoz való hozzájutás is csupán piaci kérdés.

Külső költségek és kárrendezés (Externáliák)

Amíg az erőforrások bőségben voltak, fel sem merült, hogy ezek a javak nemcsak a piaci résztvevők, nem is csak az emberiség, hanem az egész élővilág fennmaradásához szükséges források, melyek a piaci áron túlmenő, pénzben kifejezhetetlen értékkel bírnak. Azok, akik ezeket az erőforrásokat (gazdasági erejüknél fogva) kihasználhatták, olyan anyagi előnyökhöz jutottak folyamatosan, melyeknek az ellenértékével nem kellett sehol sem számot adniuk. Miután korunkra a természeti kincsek a nagymértékű és pazarló felhasználás miatt egyre fogyatkoznak, egyre fontosabbá válik, hogy azok a szereplők, akik eddig a gazdasági folyamatoknak főleg az előnyeit élvezték, a működés folyamán felmerült költségek és károk rájuk eső részét is átvállalják – tehát egy igazságos elosztás jöjjön létre. Ez nem csupán etikai kérdés, hanem mára már a földi élet fennmaradásának előfeltétele is.

Milyen költségekről és kárrendezésről van szó?

Annak a szabad csereüzletnek, melyen a klasszikus közgazdaságtan nyugodott, hallgatólagos alapfeltétele volt, hogy a csere költségeit és nyereségeit a tranzakcióban résztvevők viselik, illetve fogadják el. A valóságban azonban az ügylet költségeiből vagy nyereségéből nem mindig csak az üzletben közvetlenül résztvevők részesednek. Az ilyen rejtett költségek és nyereségek adódnak ún. externáliákból. A jelenlegi gazdasági helyzetben a nyereség-externáliák a társadalom egésze számára arányaiban nézve egyre fogynak (egyre kevesebb jut oktatásra, egészségügyre, egyéb jóléti célokra), míg a gazdaság menetével összefüggő költség-externáliák egyre növekednek. A legsúlyosabb externáliák éppen a gazdasági tevékenység következtében jelentkező környezetkárosítás révén jönnek létre.

Például az ipari szennyvíz folyóba engedése: a szennyezett ivóvíz, a kevesebb emberi fogyasztásra alkalmas hal és a szennyezett vizet nem tűrő fajok eltűnése, illetve ezeknek a károknak a helyreállítási költségei (ha egyáltalán lehetséges), azokat terheli (önkormányzat, lakosok), akik az adott ipari tevékenységből csak esetlegesen vagy minimálisan – pl. mint egy adott termék fogyasztói ‒ részesednek.

Ahol léteznek externáliák, ott a piac képtelen arra, hogy a társadalom egészének javára működjék. Ezért jelent meg az utóbbi időben az ökológiai gazdaságtan, amely megpróbálja számba venni a gazdasági tevékenység haszna mellett az általa okozott összes kárt is, mert a jelenlegi helyzet szerint az ökológiai károkat okozó gazdasági termelésben érintett magánszemélyek és vállalatok nem viselik tevékenységük minden költségét. Például egy mérgező gázokat kibocsátó olajfinomítót üzemeltető vállalat az üzemanyag-eladásból nyereségre tesz szert, csakúgy, mint az üzemanyag vásárlója. Eközben ezen üzlet rejtett árát - több légúti megbetegedés, csökkent látótávolság, elszennyezett környezet - a társadalom széles rétegei fizetik meg. A költségáthárítás felfedezésének kulcsszerepe van a piaci rendszer elégtelen működésének megértésében: a költségek sok ember közötti megoszlása, illetve az előnyök kis csoportok általi kisajátítása gazdasági-ökológiai konfliktust teremt.

Ezek olyan kihívások, melyekkel a mai gazdasági rendszer előbb-utóbb szembesülni fog, választ kell találni rájuk. Mivel azonban az előnyök élvezői nyilvánvalóan egyrészt nehezen ismerik el, hogy jogtalan előnyöket élveznek, másrészt a terhek átvállalására nehezen bírhatók rá (lévén az ő kezükben a gazdasági – és összefonódások révén – a politikai hatalom), eléggé lehetetlen feladatnak látszik a fennálló rendszeren belül egy egészséges, fenntartható gazdasági formát kialakítani.

A környezeti kérdést (amelynek valamiféle megoldása jelenleg talán a legsürgetőbb feladat) a fentiekből következően nem lehet önmagában megoldani, csak a másik két humán területtel: a gazdaságival (externáliák) és a társadalmival (elosztás) közösen.

Milyen törekvések vannak, milyen eredmények születnek?

A tudósok figyelmeztetése és nemzetközi politikai tevékenység a környezeti károk kivédésére

A világ vezetői, közvéleménye, társadalmai többé-kevésbé tudnak a mai gátlástalan gazdasági növekedés környezetromboló hatásáról. Korai nagyhatású figyelmeztetések:

  • Rachel Carson: Néma tavasz (1962), mely a mezőgazdasági vegyszerek, főleg a DDT rovarirtónak az élővilágra gyakorolt pusztító hatására hívta fel a figyelmet.
  • Wassily Leontief szovjet-amerikai közgazdász 1970-ben megjelent "Environmental repercussions and the economic structure: an input-output approach" ["Környezeti visszahatások és a gazdasági szerkezet: input-output megközelítés"] c. tanulmányában új módszerrel vizsgálta a gazdaság és környezet viszonyát. Elméletéért 1973-ban Nobel-díjat kapott.
  • D. Meadows és mások írásai: A növekedés határai (1972, a Római Klub kiadványa). A kutatók öt alaptényezőt vizsgáltak: a népesedést, az iparosodást, az élelmiszertermelést, a környezet megterhelését és a meg nem újuló nyersanyagkészletek csökkenését, valamint ezek egymás közötti összefonódásait. A vizsgálatuk összegzéseként felvázolt jövőkép lényege: ha a jelenlegi (= hatvanas évekbeli) exponenciális növekedési tendenciák lesznek a jellemzők az elkövetkező évtizedekben is, akkor a növekedés határait már a következő évszázad közepe táján átlépjük. Javaslatuk a stabilizált világmodell (steady-state economy)  "zéró növekedés". Az egész világra vonatkozó ajánlás elfogadásának a valószínűsége már az 1970-es években is csekély volt, s felvállalásának ma sincs realitása. Az egész jelentés viszont egyértelműsítette a nemzetközi környezeti együttműködés elodázhatatlanságát.

ENSZ – Közös Jövőnk (Brundtland Bizottság, 1983-87)

A globális környezeti fenyegetettség és az azt erősítő negatív környezeti trendek intenzitásának megtörése mindenekelőtt új szemléletet, egy új etikát feltételez. Környezet és gazdaság, valamint a kapcsolatuk adott, ezért a politikai gyakorlatnak és intézményeknek kell átalakulniuk.

"A harmonikus, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől." A döntéshozatal alkalmával mindig koordinálni kell a gazdasági és környezeti meggondolásokat. Szakít a nullnövekedés és a korlátlan növekedés eszményével egyaránt.

A fenntartható fejlődés minimum kritériumai:

  • hatékony állampolgári részvételt biztosító politikai rendszer
  • a diszharmonikus fejlődés feszültségeit feloldani képes társadalmi rendszer;
  • a folytonosan új megoldások kutatásában érdekelt technikai rendszer;
  • rugalmas, önkorrekcióra képes kormányzati rendszer;
  • a megfelelő kereskedelmi és pénzügyi formákat elősegítő és alkalmazó nemzetközi gazdasági rendszer (segélyek, technológiai transzfer).

Nemzetközi környezetvédelmi csúcskonferenciák:

  • Az első Emberi Környezet ENSZ-Konferencia (United Nations Conference on Human Environment, Stockholm, 1972): 113 ország, 2 államfő (olasz, svéd)  Stockholmi Nyilatkozat ‒ az egyes országokban rengeteg környezetvédelmi elvi és törvényhozási kezdeményezést indított el.
  • 1992 júniusa Rio de Janeiróban az ENSZ Környezeti és Fejlődési Konferenciája (UN Conference on Environment and Development, UNCED), röviden Föld Csúcs / Riói Csúcs. A legfontosabb eredménye egy tervezet: az Agenda 21  társadalmi, gazdasági és környezeti fenntartható fejlődés.
  • 2002: ENSZ: Fenntartható Fejlődés Világcsúcs (World Summit on Sustainable Development, WSSD) Johannesburgban rendezték, hogy áttekintsék és értékeljék az Agenda 21 végrehajtását, és a további teendők számára egy határidőkhöz kötött végrehajtási tervet javasoljanak. A WSSD-n elért eredmények alulmaradtak a várakozásoknak: részeredmények a biodiverzitás, a legszegényebbek egészségügyi ellátása, a vegyianyagok kezelése területén. Nagyon csekély haladás történt a pénzügyi támogatás és fenntartás elveinek tekintetében. Nem sikerült létrehozni egy Környezetvédelmi Világszervezetet (World Environment Organization), így nincs olyan szerv, amelyik ezeket a célkitűzéseket hatékonyan támogatná és ellenőrizné. Abban sem tudtak megegyezni, hogy 2010-re 15%-kal növelik a megújuló energiaforrások felhasználását, ez visszaveti a Föld éghajlatának megóvását. Még a megelőzési tevékenység elveiben sem történt haladás.

A helyes irányba való előrehaladás nagysága korántsem elegendő a környezetvédelem sürgős feladatainak megoldásához, a megkötött megállapodások nem elegendők ahhoz, hogy az élet fennmaradásának integritását biztosítsák a természetben, pedig ezen múlik az emberiség léte. A kormányok részéről (a vezető fejlett országokéi részéről sem) nyilvánult meg politikai akarat, hogy félretegyék nemzeti érdekeiket.

Pozitívum: a partnerségi kapcsolatok erősödése: a Csúcs ideje alatt 220 kapcsolat jött létre, 235 millió USD pénzügyi alappal, és feltételezhető, hogy több ilyen van még kialakulóban, és ezek a kezdeményezések sok támogatót vonzanak.

Egészében úgy tűnik, hogy a kezdeti sokk után, melyet a visszafordíthatatlan környezetkárosítás réme keltett a 60-as évek végétől ‒ bár a környezeti mutatók nem javulnak, sőt a legtöbb területen rosszabbodnak ‒, a világ mintha ma kevésbé látná tragikusan a helyzetet, vagy mintha csökkent volna a társadalmi (sőt globális) méretekben elkötelezett gondolkodás igénye. Valami azért mégiscsak megy előre, ‒ vannak környezetvédelmi tárgyalások, törvények, rendelkezések születnek. Bár ezek meg sem közelítik a szabályozás szükségesnek látszó mértékét. Egyes „zöld” jelszók máris közhellyé váltak: környezetvédelem, környezetbarát, ill. biotermék, biodiverzitás, szelektív hulladékgyűjtés (egyelőre csak szólam szintjén). Másrészt megtanultunk együtt élni a környezeti katasztrófa felrémlő lehetőségével: ózonlyuk, üvegházhatás, globális felmelegedés, sarki jég olvadása, az UV-sugárzás rendszeres jelentése, árvizek, tornádók stb. szintén a mai média közhelyeivé váltak.

Itt tartunk világszinten, és nem látszanak kialakulóban lenni olyan hatékony, új gazdasági formák, melyek az ökológiai katasztrófa elkerülésére alkalmasak lennének. Gyenge próbálkozások vannak a társadalom minden szférájában, de azok az erők, melyek ezeket létrehozzák, rendkívül gyengék.

Hogyan birkóznak meg az új helyzettel az egyes gazdasági szereplők Magyarországon? Léteznek-e, vannak-e kialakulóban olyan új formák, melyek a jövőnek kiutat mutathatnak?

A környezetvédelmi kihívások a gazdasági szférát manapság még nem érintik elég mélyen, mégis vannak bizonyos törekvések a termelési szennyezés mérséklésére.

A nagyvállalatok (legnagyobb gazdasági szereplők) „zöldítési” kísérletei (nem feltétlenül cinizmus, szubjektív indítékoknak nagyobb lehet a szerepe)  egyeseknél felelős gondolkodás + nemcsak kiadás, megtakarítás is, „zöld image” – nagyobb forgalom  bevételnövekedés.

Fokozatok:

  1. Leggyakoribb: „csővégi” megoldások: a termelésből eredő szennyezőanyagok utólagos kezelése, nincs beavatkozás a gyártási folyamatokba (technológiai eljárások – plusz költség).
  2. A szennyezés megelőzése - tisztább termelés: a/ gondos bánásmód (elemi környezetvédelmi szabályok betartása: szivárgások megszüntetése, hulladékok kezelése). b/ ipari ökológia: újrahasznosítás, a vállalati anyagcsere kérdéseivel való foglalkozás, technológiák cseréje  korszerűbb termelési eljárások, életút-elemzés
  3. Az alkalmazott erőforrások felülvizsgálata – túlnő a környezetvédelmi szinten (módosított termékkínálat  megváltozott marketing).

Felmérések:

Tóth Gergely: a vállalatok környezettudatosságának értékelése: ólom (ágazati szinten is lemaradó) – bronz (közepes) – ezüst (jó) – arany (élenjáró) – gyémánt (az előírásokhoz képest túlteljesít – ritka, mint a fehér holló), tehát a fokozatok a teljes tudatlanság és önzéstől a teljes tudatosság és önzetlenségig, vagyis a társadalmi szintű és a jövő kitekintő felelősségtudatig. Figyelmeztető jel, hogy csak a gyémánt fokozat teljesíti a fenntarthatóság feltételeit (!).

Környezettudatosságot terjesztő intézmények:

  • Tisztább Termelés Magyarországi Központja (1997)  környezeti tudatosság fejlesztése.
  • MAGYAR BUSINESS LEADERS FÓRUM (multik) célok: „hosszú távú üzleti sikereket a fenntartható, folyamatos fejlődés érdekében csak úgy lehet elérni, ha jó vállalati polgárként támogatják a helyi közösséget.”
  • Környezettudatos Vállalatirányítási Egyesület (KÖVET) 1995. októberében alakult, az INEM (International Network for Environmental Management) magyar tagjaként. Célja: környezettudatos vállalatirányítás elősegítése, környezetvédelmi vezetési rendszerek (pl. ISO 14001, EMAS) bevezetéséhez segítség.

Paradoxonok és kihívások

Paradoxon – a nagyvállalatok bizonyos mértékig megengedhetik maguknak a tisztább technológiák bevezetését, de ez világszinten nagyon kevés, főleg mivel az elavult technológiákat továbbadják a fejletlenebb országoknak, továbbá gátlástalan fogyasztás-gerjesztésük révén a fő szennyező szerepét fokozatosan a háztartások veszik át.

Az állandó innováció árnyoldalai – pazarlás: milliárdos nagyságrendű eszközállomány állandó cseréje, újabb szennyezőforrások (elektrohulladék).

A közép- és kisvállalatok nem tudják megfizetni a környezetvédelmi beruházásokat – vagy csalnak, vagy csődbe mennek. Ezen a területen a környezetvédelem szempontjából csak kis számú, egyénileg elkötelezett gazdasági szereplő pozitív tevékenysége figyelhető meg.

A jövő kilátásait illetően az eddig tárgyalt gazdasági szereplők megújulási törekvései egészében véve nem túl biztatóak, hiszen nyilvánvalóan ‒ bár rövid távú ‒ érdekeik ellen kellene hatékonyan fellépniük, ha valódi eredményeket akarnának elérni, s mivel a mindenkori „mai helyzet”-ben a kisebb vállalatok a pillanatnyi túlélésért küzdenek, de a rendszer ingatagsága miatt még a legnagyobbak sem érezhetik igazán biztonságban magukat, a hosszú távú gondolkodás alig remélhető.

Alternatív gazdálkodási formák

A hosszú távú gondolkodás ma a társadalomtudósok és egyéb értelmiségiek igen szűk csoportját, valamint a különféle vallások hívőinek egy részét jellemzi. Főleg ezek köréből erednek azok az elképzelések is, melyek bizonyos alternatív gazdálkodási formákra vonatkoznak. A gyakorlat annyira kedvezőtlen az ilyen kísérletezés számára, továbbá az ilyen kísérletezések annyira támogatás nélkül valók, hogy a legtöbb hamar tönkremegy, így igen kevés róluk a használható és továbbépíthető tapasztalat.

A kapitalista gazdasági tevékenységhez képest alternatívát mutató legrégibb képződmények a különféle szövetkezeti mozgalmak. Ezek már a 19. század első felében megjelentek, és az egyenrangú és -jogú termelők valamilyen önszerveződését jelentették, de hosszabb-rövidebb idő után többnyire csődbe mentek. A termelőszövetkezetek a szocializmusban sem tudtak igazán otthonra találni, az össznépi tulajdonhoz képest maradibb tulajdonlási formának számított, sok gyanakvás övezte, inkább megtűrt és sok tekintetben korlátozott, mint igazán támogatott forma volt. Ennek ellenére, éppen Magyarországon, főleg a mezőgazdaságban, ahol a hatvanas évek közepétől viszonylag szabadabban fejlődhetett, minden ellentmondásosságával együtt is igen szép eredményeket produkált. Persze ennek a szövetkezeti formának kevés köze volt a dolgozók szabad és demokratikus társulásán alapuló képződményhez, amely a szövetkezeti mozgalom ideájához kezdettől fogva kötődött.

A ma létező szövetkezetek (egyes országokban Hollandiában, Dániában, Izraelben) valójában kapitalista módon működő gazdasági egységek, de belső működésükben a tagok számára emberségesebb, egyenlőbb viszonyokat biztosítanak, mint a legtöbb vállalat az alkalmazottai számára.

Van egy világszervezete is, a genfi székhelyű Nemzetközi Szövetkezeti Szövetség (International Co-operative Alliance, ICA) jelenleg összesen 725 millió embert tart nyilván, akik valamilyen módon (fogyasztók, dolgozók, rezidensek) kapcsolódnak a szövetkezeti mozgalomhoz. Bármennyire is heterogének ezek a szövetkezési formák, a szövetség meghirdetett alapelvei szerint (önkéntes, demokratikus, részvételi, autonóm, együttműködő, nevelő hatású, környezetünkért felelősséget vállaló) támaszkodik a szövetkezeti mozgalom közösségi hagyományaira és egy felelősen működő gazdaság, valamint élhetőbb társadalom irányában mutat.

A szövetkezeti mozgalom azonban mai, működő, sőt prosperáló formájában csak kevéssé tekinthető igazán alternatív gazdasági képződménynek.

Igazán alternatívnak az olyan próbálkozásokat tekinthetjük, melyek nem fogadják el a kapitalista gazdaság által legálisan nyújtott játékteret, illetve olyan utakat keresnek, melyek részben vagy egészben azon kívül állnak. Olyan forma, amely a kapitalista gazdálkodási formát a jövőben egészében helyettesíthetné, nemigen van közöttük. E téren ugyan a munkástanácsok – melyek azonban csak bizonyos forradalmi helyzetekben és a szocializmus kivételes időszakaiban rövid ideig működhettek, illetve az imént említett szövetkezeti mozgalom tapasztalatai egyelőre valószínűleg több tanulságot nyújtanak, azért az újonnan formálódó alternatív formákat is érdemes figyelemmel kísérni.

Két érdekes forma:

Lakosság támogatta mezőgazdaság

Annak a bizalmatlanságnak a szülötte, mely a fogyasztók egy részében kialakult „egészségtelen” nagyipari módszerekkel megtermelt, hatalmas üzletláncokban értékesített termékek iránt. Erős környezetvédelmi filozófiája is van a mozgalomnak: környezetbarát biotermelés (vegyszermentes, biodiverzitást védő, kíméletes beavatkozás a természeti folyamatokba), helyi fogyasztás (a csomagolással és szállítással járó energiapazarlás és környezetszennyezés elkerülése).

Társadalmi vetülete: a termelő és fogyasztó elszemélytelenedett viszonyának feloldása: személyes kapcsolatfelvétel, kölcsönös bizalom és előny: a termelőnek biztosított vevőköre van, a vevő „eltartja” termelőjét, cserében biztos lehet, hogy egészséges, friss árut kap.

Gyakorlati formák különfélék – meghatározott összegért egy doboz idényzöldség, közösségi programok évente néhány alkalommal (segítés a betakarításban, közös főzés, ismerkedés), ilyen pl. Gödöllői Nyitott Kert Alapítvány.

Problémák: magasabb árak, a vásárló kötöttebb, mint a szabadpiacon (azt kapja, ami éppen van), ezért csak olyanok vállalják fel, akik elég jómódúak ahhoz, hogy a magasabb árakat fizetni tudják, akiket egyúttal az eszme is lelkesít és a közösségi oldalt értékelik. Ez a projekt kis termelési kapacitása miatt még így sem tud önfenntartóvá válni, és általában különféle támogatási forrásokat is kénytelenek megpályázni.

Szívességkörök (LET System – Local Exchange Trading System - Michael Linton, Comox Valley, BC, Canada, 1983)

Hosszabb múltra tekint vissza. Előzményei: Mormonok a 19. században kialakult pénz nélküli rendszere, a falusi élet kalákái. LET különbsége: elszámolás, központi nyilvántartás. Válságos időszakokban: 30-as évek gazdasági válságai idején osztrák, svájci, amerikai közösségek kísérlete helyi pénz létrehozására. Emberi oldala: van egy közösség, ahol számíthatok segítségre (konkrét, információforrás). Olyan energiákat mozgósít az emberekben, amelyek másképp nem jönnének felszínre (Mit tudok kínálni?). Személyes kapcsolat és bizalom a cserepartnerek között (nem is cserepartnerek: nem attól kapom a segítséget, akinek én nyújtottam valamit – ez erősíti az önzetlen segítőkészség kialakulását.)

Magyarországon az 1990-es évek közepétől működik a Talentum Kör, talentum nevű virtuális fizetőeszközzel.

Felválthatja-e a talentum a forintot? NEM! A Talentum és a hasonló rendszerek csak kiegészítői a nemzeti pénznek. A fő célja egy-egy körnek az, hogy erősítse a helyi közösséget, szorosabbá fűzze a kapcsolatokat az emberek között, hogy többet segítsenek egymásnak s így jobban érezzék magukat, jobban éljenek, kevésbé függjenek a külvilágtól, a messziről jövő válságok ne befolyásolják annyira életüket.

Bár világszerte sok kör működik ma már (az EK-ban 400 körben kb. 20000 ember, USA-ban kb. 10 milliárd $ a bruttó forgalmuk évente, 10% adót fizetnek, az USA kereskedelmének 0,1 %-a folyik helyi pénzben), igazi áttörés nem érzékelhető. Ezek a rendszerek az ellenséges gazdasági környezetben nem igazán életképesek (alakulnak – lehanyatlanak – újak jönnek).

„Zöld” viszonyulás a gazdasági tevékenységhez

  • „Csővégi” megoldások helyett megelőzés.
  • Szelektív gyűjtés és visszaforgatás helyett a szemét keletkezésének megelőzése.
  • A fogyasztás radikális csökkentése: CO2 kibocsátás 60%-os csökkentésére lenne szükség azonnal a végzetes környezeti változások megállításához.
  • Helyi kereskedelem.
  • Környezetkímélő életforma – nagyberuházások visszafogása (pl. nagy gátrendszerek és szennyvíztisztítók megépítése helyett ártéri gazdálkodás, gyökérzónás szennyvíztisztítás).
  • Szkepticizmus a technikai megoldások iránt: illúzió a környezeti problémák technikai úton történő kezelése: minden új technikai megoldás további problémákat szül, amelyeket további technikai megoldásokkal kell helyrehozni (végtelen folyamat). (Minden új technika bevezetése feltételezi a korábbi leselejtezését – óriási anyagi kapacitások veszendőbe menése vagy leadása a fejletlenebb országoknak.)
  • Előrejelzés: a 10 év múlva kapható termékek 95%-a ma még nem is létezik.

Kérdések

  • Képes-e a kisüzemi termelési mód ellátni a lakosság mai mennyiségét megfelelő szinten?
  • Lehet-e megoldás a lemondás (bizonyos igényekről, szükségletekről  mi a jogos / elfogadható mértékű igény – és igényeinkben mi az, amit máris a fogyasztói társadalom által kialakított, pazarlásra való beállítódás?
  • Drasztikus termelésvisszafogás nem megvalósítható (munkanélküliség, hatalmas társadalmi feszültségek kitörése – kezelhetetlenné válhat).  Spekulálhatunk-e a mai helyzetben arra, hogy „minél rosszabb, annál jobb”?
  • Az anyagi lemondást ajánló gondolati körök a veszteséget a szellemi-lelki gazdagodással ajánlják kompenzálni (= vallások) Ebben ugyan mély igazság van, de kevesen jutnak el oda, hogy ezt a saját életükben is alkalmazni igyekezzenek. Mekkora lehet e téren a nevelés hatása?
  • Cselekvés azonnali szükségessége: készülnek-e átfogó hosszú távú tervek, és ezek mennyire megfelelőek?
  • Az átalakulásnak folyamatosnak, de erélyesnek kellene lennie (erősen szennyező, fogyasztásra ösztönző tevékenységek visszafogása – ennek módozatai – komoly közgazdasági számítások alapján, forgatókönyv a várható kedvezőtlen jelenségek kezelésére – a társadalom összefogása, minden tenni képes és akaró alanyának a bevonása. Közös gondolkodás és kísérletezés, hogy legyen miből kiforrjanak az életképes megoldások. Központi politikai akarat nélkül ilyen összefogás csak krízishelyzetben képzelhető el. ( „a földi élet tökéletlen, nyitott, véges rendszer, mely összeomlásokkal szabályozza önmagát” (Kiszel Vilmos: Az élet méltósága és minősége)

Politikai-szemléleti viszonyulás a jövő problémáinak megoldásához:

  1. Technikai fejlődéssel a jelenlegi problémák legyőzhetők, az emberiség eddig még mindig képes volt legyőzni a problémákat.
  2. A technika nem képes megfelelő választ adni, vissza kell lépni a természetközeli megoldások felé, az elmúlt évszázadok paraszti gazdálkodása rengeteg hasznos, ön- és tájfenntartó létformát fejlesztett ki, ezekből meríteni kell.

A társadalom nagy többsége jelenleg, úgy néz ki, az első nézetet képviseli, a második nézetnek konzervatív, retrográd íze van.

Hol áll a baloldal a gazdálkodási rendszer és a környezeti problémák kérdésében?

A baloldali („kommunista” vagy „szocialista”) gondolkodás eredendően „haladáspárti”: a reneszánsz humanizmus és a felvilágosodás eszmeköréből nőtt ki: a problémák és megoldásuk evilági, racionális alapokról történik. A tudomány és technika állandó fejlődése szükséges az emberi szükségletek mind teljesebb kielégítésére. Az anyagi szükségletek kielégítése biztosíthatja az emberi képességek mindenoldalú kiteljesedését (Kommunista Kiáltvány). A termelőeszközök egy bizonyos fejlettségi fokon megkövetelik a társadalmasítást (méreteik túlhaladják az egyéni szintet). Ha ez megtörténik, akkor egy egészséges gazdasági forma jöhet létre: össztársadalmi termelés, a javak társadalmi szintű elosztása a társadalmi igazságosság elvei szerint.

A létező szocializmus: növekedés szemléletű termelés – központi irányítás – igazságosság (elvei). A megvalósulás problematikussága: gazdasági verseny a kapitalizmussal, egyéni kezdeményezés fékezése, igazságosság szelektív vagy töredékes érvényesülése – kudarc?

Ami a zöld gondolati rendszerben közelít a baloldali értékekhez: a közösségépítés, demokratizmus, hálózatos felépítés gondolata.

Szükséges a problémákat és a válaszokat újrafogalmazni. Jelenleg a jobboldal jobban tud mozgósítani. Lehet, hogy jobban képes az emberek valós igényeit megfogalmazni? 



Elhangzott 2004. november 12-én a Baloldali Alternatíva Egyesülésben.

Felhasznált irodalom:
Kis Károly: Ezredvégi Kertmagyarország. Bp., V-Kiadó, 1994
Vissza vagy hova. Útkeresés a fenntarthatóság felé Magyarországon. Tertia, 2002
Környezetünk Magazin - www.kornyezetunk.hu
Tudatos Vásárló 2004 2/3. sz.
New Internationalist 1999 Apr./311: Peace and Reconciliation; 2002 March /343: Rush to
Nowhere; 2004 June /368: Bite Back!: The return of the co-op
Kocsis Tamás (szerk.): Emberközpontú gazdaságot! Válasz K., 2002.
Tóth Gergely: Vállalatok környezeti teljesítményének értékelése. PhD disszertáció, Bp.
2002. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések