Európa jövője avagy Globális Fenntarthatósági Mesterkurzus az emberiség számára

Újra és újra beleszaladunk a faragatlan valóság már-már sármosan csábító pofonjaiba. Minden, ami nagyon rossz szépen fel lesz cizomázva, ideologizálva, hogy a valódi fenntarthatósági szempontokat lenyomjuk a víz alá.

Mennyire vagyunk jók zöldre festésben? Az, hogy szuper jók nem elég egzakt: pont annyira jó az emberiség zöldre festésben, amennyire az fenntarthatatlan. Vagyis itt Európában szuper-zöld-festő tanfolyamok, kurzusok, politikai kurzusok burjánzottak el (lásd ESG)...DE itt legalább foglalkozunk a kérdéssel.

Nem született meg még a képlet, hogyan tudunk jólétet és szebb jövőt ígérni az emberiségnek, magunknak, a közvetlen környezetünkenk, hogy közben egyre fenntarthatóbbak is leszünk. Zöldre festésben viszont kényszerítve vagyunk egyre jobbaknak lenni. Kognitív disszonancia.

Miért van az hogy eszkimók nem esznek zöldséget? Tehetnénk fel a kérdés, ahogy azt is, hogy az európai startup-ok miért nem nőnek ki világcégekké? 

Adottság.

Ha a versenyképességet hajkurásszuk, akkor ugyanabban a gazdasági narratívában maradunk, amiben egyrészt elbuktunk itt Európában, másrészt mellettünk, miattunk a természet is elbukott (hol is vannak a mi őserdeink?). Ezt kijelenthetjük globálisan is, DE Európát jobban szeretjük mint a többi kontinenst elfogultságból. És valahogy mégis csak az látszik, hogy az öreg kontinens, amelyik talán a szavaknál többet tesz a zöld ügyekért.

Mindig lesz jó, megalapozott, politikailag korrekt, vagy épp inkorrekt, védhető, logikus, reális, humánus, pragmatikus kifogás arra, hogy miért nem lehet csökkenteni a kibocsátást, a fogyasztást. Erről szól az egyik filmem is (WIP),  hogyan is torkollik nukleáris katasztrófába ha betiltjuk a papírzsepkendő használatát (ami nyilvánvalóan durván környezetszennyező).

(támogatni a film elkészültét itt tudjátok)

Ugye ez különbözteti meg a méregzöld faölelgetőt (jómagam?!) a zöld politikusoktól. Mi réges-rég nem hiszünk a fenntartható gazdasági növekedésben, a politikusok (status quo) kénytelenek az ipari szereplőnek gazdasági potenciálról beszélni, a társadalomnak zöld jövőről, az Európán kívüli partnereknek a Párizsi klímacélokról és karbon vámokról, a vállalatoknak ESG szabályozásról, a gazdágnak természet rekonstrukcióról, a zöld pártoknak denuklearizációról, a természetnek (...ja hozzájuk nem kell beszélni, de az üzenet: kitartás!) mindezt kvázi koherens politikaként próbálják felmutatni, ami egy végtelenül bonyolult önmagának folyamatosan ellentmondó, de semmiképpen nem versenyképes Európa képét mutatja.

Mondják ezt, akik USA-ra vagy Kínára hivatkoznak mint jó példára: 

"kitépik a falból a korábbi infrastruktúrát"

"elhamarkodott a zöld átállás"

"nem piaci alapon, tervgazdaságként próbálják kizöldíteni az ipart"

"a versenyképesség meghalt"

És hát miről szól a globális versenyképesség? Ne szépítsük: ha egyre kevesebb és nehezebben hozzáférhető erőforrás áll rendelkezésre (anyag: termőtalaj, víz, levegő, ásványi cuccok, stb.; energia, energia hordozók: kőolaj, földgáz, stb.), akkor ezek felett rendelkezés képessége 1 számú prioritássá válik. Mi következik ebből? Vajon az ukrajnai háború is már erről szól, vagy világhatalmi erőfitogtatás?

Na de akkor mi is a pozitív jövőkép? 

Ha mindenképpen elbukunk, vagy már el is buktunk (vagy csak leigáznak minket?), mert ugye a hosszútávú folyamatokat, az elmúlt 100-200 évbe indítottuk az útjára. Ahogy egy nálam okosabb ember mondta, azt még csak csak el tudjuk képzelni, hogyan lehet a talán valahogy a globális átlaghőmérsékletet beszabályozni, de a kihalt állatokat visszahozni eléggé reménytelennek tűnik (kivéve techo-optimista barátainknak...bizonyára van már erre is jópár startup sok kockázati befektetővel). 

Unstatus Quo, kultúra váltás, ki-gondolkodás-a-dobozból.

Ha valahogy mégis egy techno-optimista-fenntartható kompromisszumot akarunk kötni, akkor az olyan mintha Hitlerre bíznánk a zsidó népjóléti program kidolgozását, vagy a királyra bízni a demokrácia bevezetését, ahogy már ezt megírtam néhány éve. Azóta annyival tudom árnyalni, hogy nyilvánvaló, hogy a rendszer a saját magának is foglya. 

Egy politikai pártot létre tud hozni egy tucat közösen gondolkodó és lényegi kérdésekben egyetértő személy. Majd a követők tábora megnövekszik és 10.000, 100.000 vagy még többen lesznek a része a pártnak és már képtelen gyors és drasztikus változásokat eszközölni. Pláne egy állam berendezkedést revidiálni, újratervezni és gyakorlatban alkalmazni...

...erre nincsen módszertanunk. A történelem a szupernova változásokat adja nekünk "követendő" példaként.  

Mint ahogy arra sincs módszertanunk, hogy egy sikeres vállalatot – pl. egy Soyal Rutch Dhell-t – nem fenntartható tevékenysége miatt leépíteni, megszüntetni, felszámolni lázadás nélkül (lásd a filmem). 

Mégis a pozitívum, ahogy az összeomlás is egy folyamat, amiben benne vagyunk és nem láthatjuk előre a jövőt egy komplex rendszerben, úgy a pozitív változás az Unstatus Quo is egy folyamat, és nehéz belátni, hogy azok a gondolatok amelyek 1-2 évtizede még elképzelhetetlenek voltak, hogyan fogják elhozni a zöld jövőt lokálisan és globálisa, és milyen váratlan helyeket ütik fel a fejüket.